peszter párizsból postol

utolsó

a pingpong
Vasárnap úgy pingpongoztunk a parkban, hogy minden annyira jó volt. A nevetések, a lombokon átszűrődő napsütés, a meccslabdák, a gondtalanság.
a starbucks
Koraeste még elszaladtam a St-Lazare-hoz inni egy turmixot Camille-jal, egy volt koléganőmmel, aki nem tudott előző nap eljönni a búcsúbulimra, de még látni akart, mielőtt eljövök.
a vasárnap este
Este csak arra volt szükségem, hogy feküdjek a kanapén, bámuljak ki a fejemből és Marie-Laure-ral töltsek egy kis időt. Coldcase-t néztünk a TF2-n.
a hétfő reggel
Nyolckor idegesen pattantam ki az ágyból, mert hirtelen eszembe jutott, hogy a bőröndöm térfogata talán nem kompatibilis a szobámban még fellelhető dolgok össztérfogatával. Idegesen bedobáltam a táskába az első kezem ügyébe kerülő tárgyakat. Amikor nagy nehezen bezártam a bőröndöt és körülnéztem a szobában, szomorúan konstatáltam, hogy a tárgyak nyolcvan százaléka továbbra is a bőröndön kívül helyezkedik el és kajánul vigyorog rám. Könnyeimmel küzködve álltam pizsamában, izzadtan a szoba közepén.
- Istenem, mit csináljak?
Ebben a pillanatban megmordult a telefonom az asztalon, isten ezúttal sms-t küldött:
"hajnalban elindultam kocsival parizs fele, remelem estere odaerek :-) bocs, hogy derult egbol, ha nem ersz ra, semmi gond! ha latom mar hogy lesz, jelentkezem! spaceboy"
Így esett, hogy Bandi barátom bezuhant az utolsó Párizsban töltött napomba, a cuccaim pedig mind bekerülhettek a csomagtartójába.
a hétfő délután
A csomag-gond megoldódása után részt vettem még az utolsó párizsi programjaimon. Elmentünk sétahajókázni a Canal St. Martin-re, aminek egyetlen érdekessége, hogy tizenkettő darab zsilip tagolja a szintkülönbségek miatt, és a hajóút első ki- be- zsilipelése irtó izgi, viszont az utolsó tizenegy halál unalmas.
a hétfő este
Voltam színházban, hogy magamba szívjam Párizs utolsó, hozzám intézett kultúrleheleteit. Na most, ez pont nem sikerült. A darabot viccesnek szánták. Sőt, nagyon viccesnek. Rajtam kívül a nézőtéren mindenki értékelte is ezt, ennek hatalmas nevetésekkel hangot adva. Az estémet, és egyben párizsi tartózkodásomat azzal a konklúzióval kellett zárnom, hogy elfogadom én, hogy a franciáknak van humoruk, csak nem szeretem azt. Ezt a megjegyzésemet a darab szerzője is hallotta, és úgy tűnt, nem értékeli igazán.
Színház után rohantam az Etoile-hoz, hogy felszedjem Bandit. A Diadalív alatt volt megbeszélve, de mire kikötöttem a tér szélén a biciklim, észrevett és elindult felém nagy mackó-lépteivel, nagyjából szarva a körforgalomra és arra a párszáz dudálva fékező autóra, amik előtt kimérten sétált át. Boldogan ugrottunk egymás karjába.
- Milyen volt a színház?
- Kánkán, bazmeg - és olyan jó volt, hogy nem kellett többet mondani, ebből a két szóból értett mindent.
Azt kicsit kihagytam a számításból, hogy két egészen más típusú járművel vagyunk. Vicces volt a hazaút. Éjfél volt, az utcák már kihaltak, én biciklin, ő meg lassan gurul mellettem a kocsijával, a lámpáknál jókat nevetünk.
a kedd
Miközben Bandi a várost járta egyedül, én fölültem a biciklimre, hogy jól elintézzek mindent. Miután végeztem a postán, elmentem, hogy még utoljára Fannyval és Amandával ebédeljek.
Hideg volt. A szél a faleveleket nagy hordákban fújta felém. Hamarabb odaértem. Volt még tíz percem. Leültem egy padra, dideregtem és próbáltam összehúzni magamon az összehúzhatatlant. Semmi nem vallt semmire. Éreztem, hogy itt már nincs dolgom, a szél is csak úgy megszokásból, már az ágyneműmet is lehúztam. Fannyékkal úgy fogok ebédelni, mint egy átlagos kedden, hogy úgy búcsúzzunk el, hogy majd legközelebb.
Így is lett persze. Mint egy átlagos kedd. Csak a Philippe Auguste metrómegállónál - ameddig együtt mentünk Amandával - éreztem a mondvacsináltságot az átlagos keddségben. Rettenetesen szürke és hideg volt minden, kifelejtették a színeket, és legszívesebben bőgve a nyakába ugrottam volna, hogy hát nem érted? Elmegyek. De végül mosolyogva csak annyit mondtunk, hogy majd legközelebb, ő meg eltűnt a metróban.
Aztán elmentem bedobni egy fontos papírt Isabelle postaládájába. Tekertem végig a Bassin de la Villette partján és tagadhatatlanul ősz volt. Jobbra a víz, balra a murván petangue-ozó bácsik, alattam a macskakő, a levegőben kavargó falevelek; azon pillanatok egyike, amelyeket az ember próbál egy életre a fejébe vésni, kockáról kockára, hogy majd lássa mindig, ha szépet akar.
Leadtam még egy nagy zacskó fűszert és konyhai szárazkészítményt Évinek. Kaptam cserébe egy nagy ölelést és nem voltunk túl boldogok. Aztán elvittem még egy nagy zsák kiselejtezett ruhát a Vörös Keresztbe, a biciklimet Fannyhoz, kitakarítottam, csináltam szendvicset az útra és este még ittunk egy pohár bort a L'Entracte Café-ban Marie-Laure-ral, Neillel, Fannyval és Aurélievel.
a haza
Reggel korán keltem. Bandi kivitt kocsival a repülőtérre. Száguldottunk át az ébredő, álmos Párizson.
A Concorde tér teljesen üres volt, csak a miénk a nyolc sáv felfestés nélkül, a rádióból szólt az Over the Rainbow.
Jó volt, hogy lehetett nevetni olyanokon, hogy "nézd, Robert de Niro!" és "pocakos úr megérkezett", mert így legalább nem kellett sírni.
Pedig tudtam volna.
Hát ennyi volt.
Párizs.
Meg a blog.

Tovább »

praktikus tanácsok házibuli-szervezéshez

Ha az ember házibulit szervez, akkor gondoskodjon róla, hogy a meghívottak között legyen legalább egy szakács, és legalább egy kényszeres tisztaságmániás. Ha mindent jól csinálunk, ezzel a metódussal elérhetjük, hogy mindösszesen egy darab főtt tojás megpucolása és egy darab kiskanál elmosogatása tapadjon a kezünkhez a munka gyűjtőnevű tevékenységcsoport keretein belül, az összejövetelen pedig szerepeljen egy nagy tál padlizsánkrém, rengeteg tormás sonkatekercs, egy hatalmas tálca gyönyörűen kidíszített kaszinótojás, egy vájdling franciasaláta (hogy miért francia?), egy rebarbaratorta és egy provanszi ízesítésű házikenyér. És mire mindez meg sok üveg bor és sör elfogy, hajnali háromkor az utolsó vendég is elmegy, addigra a konyha csillogjon-villogjon, sehol egy üveg, egy ételmaradék, a fúgákon megcsillanjon a holdfény; mintha egy tévéreklámban járnánk Miszter Proper távozása után. Tényleg hatalmas köszönet mindezért Zolinak és Marie-Laure-nak (mert mint kitalálhattátok, a takarítós részében ő volt a ludas). Meg köszönet persze mindenkinek, aki eljött, mert sikerült már megint széllel szembe, hátrafelé nyilazva megszerveznem a Párizsitthagyós Búcsúbulimat, ezúttal a nehezítő tényezők a franciák által oly' szigorúan vett, agusztus utolsó napjáig tartó vakáció és Marie Lang születésnapi bulija voltak. Még egy kicsit fáj a fejem, de lassan összekapom magam, mert megyünk ping-pongozni Fannyval és Aljonával a térre.

Tovább »

arról, hogy mik történtek és mi lesz majd

Miután Amandánál rendbejött a lelkem, az időjárás nem tett ki magáért, hogy ezt a javulást nagyon támogassa. A Saint-Martin csatornás sétahajózást is lekéstük (mert Párizs összes vizét végig kell sétahajókázni az utolsó héten), úgyhogy maradt a dévédézés, aztán meg hirtelen késő is lett, és mentem Valérie-hez visszavinni az időközben visszanyert fúrógépet, és a Valérie-féle barátaimmal tölteni az estémet. Ott volt Benjamin, Dan, Raphaël és Valérie, aztán befutott még Raphaël egyik koléganője is. Valérie sütött olivás cake-et, megittunk pár üveg bort, aztán lementünk az Imprévu-be, ahova még gyakornok-koromban sűrűn jártam, kiültünk a teraszra, mert ki kell használni az utolsó nyári napokat, főleg amikor nem 12, hanem 15 fok is van. Raph-éktól elbúcsúztam, de Valérie-től nem mertem, mondtam neki, még fussunk össze jövő szerdáig. Valérie lakásához közel van az iroda, ahol Párizsba érkezésem utáni első 5 hónapban dolgoztam gyakornokként. Akkoriban ott töltöttem az életem jelentős részét, azóta szinte soha nem járok arra, mi keresnivalója is lenne az embernek a 14. kerületben. Most mentem végig hazafelé azokon a kis utcákon, a kávézók előtt, ahova ebédszünetekben jártunk, egész a Pernety metrómegállóig, amivel szemben ott van az Au Métro nevű étterem, ahol a karácsonyi vacsorát tartottuk a többi gyakornokkal, és annyira hihetetlen volt, hogy ezeknek már két éve.
Másnap reggel korán keltem, mentem a bankba takarékszámlát nyitni, nem mintha olyan bazi sok pénzt bírtam volna félretenni az elmúlt két év alatt, de legalább a takarékszámla nyitással ez az érzésem keletkezett. A bankárkisasszony annyira kedves volt, hogy utólagosan boldog születésnapot kívánt, és fölajánlotta, hogy befizeti az adómat, amint Isabelle (akinek a címére kapom még mindig a hivatalos papírjaimat) hazatér a transz-szibériai nászútjáról és elküldi neki az adópapíromat. Ettől egész jó kedvem lett, a nap is kisütött, én meg elmentem moziba megnézni az idei nyár egyik francia mozipremierjét, a Le premier jour du reste de ta vie-t, ami egy teljesen átlagos francia film volt, se nem jó, se nem rossz, és rajtam kívül még két nyugdíjas néni volt a teremben ezen a délutáni előadáson.
Aztán hazajöttem, mert Marie-Laure-nak megígértem, hogy péntek este megünnepeljük a születésnapomat. Ittunk becherovkát (nekem kellett befejeznem az övékét is), és ettünk olajbogyót meg saját termésű koktélparadicsomot, majd Marie-Laure eltűnt és izgatottan, egész kipirult arccal megjelent egy hatalmas, szalaggal átkötött papírzacskóval. Tudjátok, én annyira örültem az ajándékomnak, hogy egyáltalán nem zavart, hogy a quimper-i porcelángyár legnagyobb és legrondább kézzel festett breton vázáját vették meg nekem. Lelkesen magyarázta, hogy mennyire tradícionális a díszítés, és hol található a művész kézjegye.
Aztán azt javasoltam, hogy menjünk enni étterembe, mert nem akartam, hogy ők főzzenek, asszem nem bírtam volna ki, ha padlizsános tofut kell ennem, úgyhogy elsétáltunk a Montmartre túloldalán lévő kedvenc éttermükbe, ahol rengeteg vegetáriánus ételt is lehet kapni, és én még sosem voltam, és ültünk a teraszon a lampionok alatt, néztük a tűz-zsonglőrt, ettünk, boroztunk és tényleg nagyon fasza hely volt. Marie-Laure kérdezte, fognak-e nekem hiányozni. Mondtam:
- Persze, az ember hozzászokik bármihez. Ki fog ezentúl kiabálni körülöttem?
- A Mamád nem szokott?
- Nem.
- Hmmmm. Majd fölhívlak néha.
- Ajánlom is.
Aztán, csak hogy jobb legyen minden, ráordított Neil-re, hogy tartsa magát egyenesen, vagy fogja másként a villát, vagy ki emlékszik már...
- Gonosz vagy, Marie-Laure - mondom neki.
- Nem, nem vagyok gonosz. Elviselhetetlen vagyok és kellemetlen.
- Igaz.
Aztán elpanaszoltam neki a közelmúltban átélt lelki viharaimat. Fura, úgy érzem, egy világ választ el minket, mégis neki szeretek legjobban panaszkodni, mintha ő ismerne legjobban, és ő mondja mindig a legmegfelelőbb dolgokat.
Neil csak annyit fűzött hozzá:
- Nem szeretem az ilyen történeteket. Nincsenek hagyományos emberek?
Általában nem értem Neil-t, akár franciául, akár angolul beszélünk, fogalmam sincs, hogy mit akar mondani. Tegnap este, azt hiszem, értettem.
Aztán szóba került egy közös ismerősünk, akiről azt mondtam, nem szeretem, mert gonosz. Ebben Marie-Laure-ral mindketten egyetértettünk, majd rám nézett:
- Látod, ő tényleg gonosz.
Igen, drága Marie-Laure-om, nem vagy gonosz, csak roppant kellemetlen, de tudod magadról, és ez a lényeg. Nagyon, de nagyon fogsz hiányozni!

Tovább »

hogyan éljünk túl katasztrófahelyzeteket?

Alapszituáció: legyünk szerelmesek egy pasiba négy hónapja, és gondoljuk azt, hogy esetleg ő is belénkszerethetne, hiszen mások által okosnak és viccesnek mondottak vagyunk; majd tudjuk meg, hogy fent említett pasi pár napja egy másik lánnyal jár, akiről az egyetlen információnk, hogy fele annyi kilót nyom, mint mi.
1. Határozzuk el, hogy mostantól kezdve nem eszünk egy falatot sem soha többé, és hűen tartsuk magunkat e remek ötlethez hosszú órákon át.
2. Találkozzunk Évi barátnőnkkel, bőgjük tele a Magyar Intézet konyhájának kincstári szalvétáit, és próbáljuk meg elkúrni az ő kedvét is.
3. Menjünk haza, és sírva bámuljuk a plafont két órán keresztül, mintha attól bármi is változna.
4. Kezdjünk el azon gondolkodni, hogy vajon miért történik mindig ez, és mit baszunk el rendszeresen, ezzel lehetőleg még rosszabb hangulatot varázsolva.
5. Gondolkozzunk öngyilkosságon, majd mihamarabb jusson eszünkbe, hogy ez hülyeség, különben is, egyetlen országban sincs jelenleg társadalombiztosításunk, Mama most cserélt nyílászárókat a lakásban, biztos nem lenne pénze hazaszállíttatni a holttestet.
6. Menjünk el a bankba befizetni a számlánkra a végkielégítést, amit a munkahelyünktől kaptunk, tegyük mindezt napszemüvegben, szipogva, remegő kézzel; gondolkodjunk el azon, hogy elhívjuk-e a bankos fiút egy kávéra, de azonnyomban beszéljük le magunkat erről az ötletről, úgyis nemet mondana, hiszen csúnyák vagyunk.
7. Menjünk el délután Évi barátnőnkkel és a családja egy részével sétahajókázni a Szajnára, és csináljunk úgy, mintha minden nagyon rendben lenne.
8. Hallgassuk meg a metróban Manuelt, az ekvádori pánsípos barátunkat, aki magyarul köszöni meg a tapsunkat.
9. Menjünk fel Amanda barátnőnkhöz, nyakaljunk be egy üveg bort, nézzük meg dévédén a J'me sens pas belle (Nem érzem magam szépnek) című remek, alkalomhozillő filmet.
10. Nevessünk és sírjunk a fent említett filmen.
11. Együnk meg egy nagy tál quenelle-t paradicsomszósszal.
12. Legyen késő, és aludjunk Amanda barátnőnknél.
13. Ébredjünk másnap kipihenten, teljes lelki békével.
14. Reggelizzünk meg, majd kísérjük el Amandát gyalog a munkahelyére.
15. A Père Lachaise-nél szálljunk metróra, és jöjjünk haza.
16. Csináljunk viccet az egész katasztrófahelyzetből, de leginkább magunkból.

Tovább »

a francba minden végefőcím-hangulattal

Bárhogy is csinálok, nem bírok unatkozni. Pedig most egy hétig unatkozni akartam. Elég, hogy felébredtem, már szinte indulni is kellett ebédelni, mert míg átszeltem a várost átlóban bicóval, addig pont ebédidő is lett, és Valérie-vel volt megbeszélve, úgyhogy párizsi létem utolsó gasztrocseppjeit kihasználva, toltam egy lazac-tatárt, tejszínhabbal, rukkolával és pirítóssal. Aztán pont kisütött a nap, Valérie-t leadtam a munkahelyén, nekem meg hirtelen fűben-fetrenghetnékem támadt, úgyhogy irány a Place des Vosges, ahol elolvastam pár fejezetet a Bonjour Tristesse-ből, amíg újra be nem borult, akkor meg, gondoltam, elmegyek a bankba, kérni egy időpontot takarékszámla nyitáshoz, és oda pont úgy kellett, hogy át a Szent Lajos szigeten, aztán meg végig a Szajna-parton, és pont jó idő volt, se túl hideg, se túl meleg, és sietnem se kellett, meg térképpel baszakodnom sem, mert rájöttem, hogy Párizs már a kisujjamban (ami felettébb szép teljesítmény egy eddig komoly tájékozódási analfabétizmussal rendelkező lányhoz képest), és tök jó volt, hogy megyek valahova, de mégis a megyek a fontos és nem a valahova, ha értitek. Aztán a bankból hazajöttem, mire a Place de Clichy-re értem, egész elkókadtam, otthon muszáj volt ledőlnöm kicsit, de közben már kaptam is egy sms-t Fannytól, hogy akkor most végzett és félhétre oda tud érni, úgyhogy újfent összekaptam magam, és nemsokára már a Rue Lemercier másik végén lévő teraszos kávézónkban ültünk, boroztunk meg felvágott-sajt tálat ettünk friss baguette-tel, és azon siránkoztunk, hogy Fanny kivel fog ezentúl ide járni, ha nem velem, én meg mikor fogok legközelebb erre vetődni. De persze nem csak siránkoztunk, hanem nagyokat nevettünk is. Elhatároztam, hogy nem leszek szomorú. Mindennek örülni fogok ezen a héten, és egyszer sem fog eszembe jutni, hogy jajjaj, ez ebből az utolsó. Fölugrottam még Fannyhoz aztán, hogy kinyomtassam a repülőjegyem. Lefele, a fa csigalépcsőn keringve arra gondoltam, hogy az életben még rengeteg fa csigalépcsőn fogok lefele keringeni, és hogy Fanny mindigis ott lesz nekem, bárhol is...

Tovább »

varázshétvége

Szombaton úgy ébredtem reggel 8-kor, mint amikor kicsik vagyunk és születésnapunk van vagy karácsony, de hirtelen nem is tudjuk, miért vagyunk olyan izgatottak. Aztán eszembe jutott: jön Szilvi. Néha, amikor már nagyon elegem van mindenből és kicsit elszontyolodom, akkor Szilvi Londonban felcsatolja a szárnyait és átrepül a csatornán, hogy megvígasztaljon. Ráadásul - egy rendes nagyvilági jótündérhez illően - ismeri a világ összes nagyvárosát, és nem tart igényt idegenvezetésre. És ilyenkor semmi mást nem kell csinálni, csak beszélni, beszélni, beszélni, sétálni, nagyokat enni és vásárolni. Ezen a hétvégén néhány beépített nehezítő funkcióval történt mindez. Mert amikor augusztus van és vasárnap és szakadó eső, akkor tényleg nem sok mindent lehet csinálni Párizsban. És olyan is volt, hogy hosszú percekig kellett állni a metrókiszellőző rácsa fölött, hogy elgémberedett, tocsogó cipőben ázó lábujjaim kicsit életrekeljenek, meg be kellett menni egy végkiárusító boltba, hogy vegyek egy új cipőt 3 euróért, amikor már tarthatatlan vízállást mértek a topánomban, és olyan is, hogy a Rue du Vieux Colombier és a Rue de Rennes sarkán lévő kávézó életmentő alagsori WC-jénél semmi jobb nem történhetett volna velem, de három Imodium után már rendbe is jöttem, és egy óra múlva vidáman ettem a menüt a Rue des Canettes-ben lévő kedvenc palacsintázómban. Aztán hétfő este föltettem Szilvit az Eurostarra, és hazajöttem egyedül lenni kicsit, de nem sokáig élvezhettem a magány édes perceit, mert rég nem látott lakótársaim időközben hazatértek a vakációból, amelynek barcelonai részét Neil végighányta egy ételmérgezésből kifolyólag, bretagne-i részén pedig végig szakadt az eső, és az egyetlen dolog, ami történt velük, hogy vásároltak egy kínai teáskészletet a locquirec-i bolhapiacon a híres chanson-énekes, Thomas Fersen társaságában.
Ja, és rájöttem, hogy hiányozni fognak.
De tényleg.

Tovább »

összezavarodva

Már rég nem kellett volna hálózsákban a kanapén aludni, de én mégis.
Örültem, hogy elmegy, aztán meg hiányzik.
Nyárnak kellett volna lennie az összes naptári tudomány szerint, aztán mégis pulcsi, vastag gyapjúkardigán, sál. Szigorú. Divat nincs.
Az Horloge-ban nem lehetett pizzázni, csak sörözni, mert augusztus.
Valérie kéri vissza a fúrógépét, amit Marie-Laure elvitt a lakásból és a munkahelyén hagyott, ő meg most Barcelonában. Hát hogyne rúgnám picsán?
Azt hiszi, egész nap esnie kell, mintha most ez lenne a helyes. Legalább locsolni nem kell.
Valérie tervezgeti az Horloge-ban (ahol csak sörözni lehet) az utolsó hetemet. Hogy emlékezetes legyen. Szeretem nagyon.

Tovább »

poszt pestről

Visszajöttem még Párizsba a maradék cuccaimért, és elbúcsúzni rendesen.
A Pesten töltött három hetem nagyon jól sikerült, és ha nem lett volna ott Fanny, Amanda és Antoine, akikkel a várost jártam egész nap, hogy megmutassam, mennyire fasza dolog is Budapesten lakni, talán rá sem jövök, hogy mennyire fasza dolog Budapesten lakni. Akkor biztos nem sétálgatok a Várban, hogy lenézzek a városra késődélutáni napsütésben, akkor biztos nem eszem remek hagymás rostélyosokat és szalontüdőket a Szent Jupátban és a Pozsonyiban, akkor biztos nem sétálok át a Lánchídon, nem ülök fel a 2-es villamosra, nem sörözöm a Rádayban, nem nézem meg nappal a Gödört, hogy mennyire szép is a medence alatt, és nem lógatom bele a lábam felett, nem járom végig utcáról utcára a Belső-Erzsébetvárost, az összes zsinagógával, műemléki épülettel és romkocsmával, nem fogyasztok verőfényes délután Traubi szódát körözöttes kenyérrel a Szimplában, nem kószálok a Vásárcsarnokban, nem megyek be az egyetemre megnézni, hogy a nyugati lépcsőház második emeletén kint van-e még a vitrinben az elsős ábrázoló geometria rajzom, nem megyek a Hősök terére, a Ligetbe, a Kertembe, talán föl se ülök a kisföldalattira, biztos, hogy még csak el sem vetődöm a Szabadság térre, egy pillantást sem vetek az új Jean-Paul Viguier épületre a Vörösmarty téren, nem mászkálok a Váci utcában, a Millenáris Parkban, nem pizzázom a Marximban, nem sétálok végig az Andrássy-n és nem fagyizom a Gerbeaud-ban.
Persze csináltam volna dolgokat akkor is, ha nincsenek ott. Például akkor is kidobtam volna azt a tíz kukazsáknyi szemetet a régi gyerekszobámból egy egyhetes selejtezési-folyamat végeredményeként. Kegyetlen voltam nagyon, főleg magamhoz képest. Csak úgy hulltak az emlékek. Akkor is a Corvin-tetőn, a WB-ben, a Kópé-teraszon, a Sark kertben, az A38-on, a Millenárison és a Mumusban tengettem volna az estéimet. Akkor is lementem volna a fiúkkal Szántódra, hogy a teraszon borozzunk, unicumozzunk és szalonnás kenyeret együnk, éjszaka átvágjunk a nádason a rozoga stégen (talán mégsem a piros hegyes orrú cipőmet kellett volna vennem), én meg visszaforduljak, amikor a harmadik killer szúnyog repül a számba. Akkor is megnéztem volna két szezonnyi Született Feleségeket a Mamával, amiket minden szerdán csak nekem vett föl az elmúlt két évben, vigyázva, hogy a reklámok ne legyenek benne. A Szigetre lehet, hogy nem mentem volna ki (persze de, mert minden évben megfogadom, hogy nem, aztán úgyis mindig), de most inkább turisztikai látványosságként tekintettem rá, és büszkén idegenvezettem ott is. A születésnapomat mindenképpen megünnepeltem volna, még így is, hogy aznap Jamiroquai volt a Szigeten, a Simon meg ellenbulit szervezett (jó, tudom, ő már régebb óta), így aztán nem a megszokott születésnap volt, nem a megszokott emberekkel, de én nagyon nagyon jól éreztem magam akkoris, és mindenkinek iszonyúan örültem.
Másnap meg nyakamba vettem a legnehezebben kezelhető családtagomat, hogy megmutassam neki Párizs-országot, rátukmáljak 20 kg hazaszállítandó téli ruhát és könyvet, megszakítás nélkül folytassam az idegenvezetősdit, a város legjobb éttermeiben együnk, meglepiből eltézsévéztessem Strasbourg-ba, mert tarte flambée-t azt kell, és több kilométert sétáltassak vele, mint amennyit az elmúlt tíz évben összesen megtett.
Papát most tettem fel a haza-repülőre, szakad az eső, semmi dolgom, este megyek Valérie-hez.

Tovább »

ittvagyokmost

Persze ez már egy régen meghozott döntés volt. Mert vannak mindenféle jogosultsági vizsgák, másoddiplomák és jogosítványok, amik pillanatnyilag arra köteleznek, hogy a székhelyemet határozatlan időre áttegyem Budapestre. Node azt senki nem gondolta volna, hogy ez ennyire gyorsan eljön és ilyen nehéz lesz.
Az "utolsó" párizsi hetem alatt (az "utolsó" szó amúgy több okból sem állja meg a helyét) úgy mászkáltam, mint akit fejbekólintottak. "Ne vágj már ilyen képet, nem halt meg senki" - mondta a hasamat böködve Roberto, akiről kiderült, hogy azért hívott mostanáig Jacqueline-nak, mert azt hitte, francia vagyok. Én azért úgy járkáltam egész héten, mintha meghalt volna valaki. És ki hitte volna, hogy szerda este Isabelle-éknél az előszobában, mikor éppen búcsúzkodom, ő meg csomagolja nekem a konyhában az általa sütött mákospite maradékát, amit később a kezembe nyom egy üveg parfüm és egy doboz cancoillotte társaságában, akkor én elbőgöm magam, de annyira, hogy Isabelle felkapja a táskáját, úgy kísér le, én meg kérdezem, minek, a táska minek a lekíséréséhez, ő meg csak mosolyog, lent meg biciklire száll, hogy hazakísérjen, mert ne biciklizgessek csak át a fél városon egyedül bőgve. Azt meg ki gondolta volna, hogy Fanny meg hív, hogy rendben van, ő is meg Amanda is megvették a repülőjegyeket, augusztus 5-én érkeznek Budapestre. És hogy amikor csütörtök este ott állok egy halom alapanyaggal a konyhában, hogy azokból másnapra négy süti legyen a céges búcsúbulimra, akkor ír sms-t Valérie, hogy látjuk-e még egymást, én meg mondom, hogy süti-projekt van ezerrel, nem tudok, jaj, jaj, ő meg csak annyit válaszol, hogy "jariv" (jövök), és fél óra múlva már csönget is, éjfélre meg valóban ott áll a négy süti a konyhaasztalon. Aztán a péntek esti céges búcsúbuli nem is úgy sikerül, mint gondoltam, mert kicsit feszült vagyok, az emberek meg sietnek, hogy le ne késsék a vonatukat, de a végére maradunk még öten, lemegyünk az Oiseaux-ba, aztán eszünkbe jut, hogy enni kéne valamit, nekem nincs ötletem, hogy hol, de a többiek a Petit Budapest-et akarják, a magyar éttermet a Montmartre-on. Így esik, hogy Párizsi létem utolsó 10 órájában marhapörköltet eszem galuskával. Éjjel kettőkör hazasétálok a szakadó esőben, háromig még pakolászom, aztán lefekszem, meg sem ágyazok, csak úgy pokróccal, reggel 6-kor meg jön a taxi, 8-kor már a reptéri becsekkoló pultnál vitázom a fiúval, akinek láthatólag ez az első napja, hogy igenis két kiló plusz az naná, hogy átmegy még. De mégsem, úgyhogy gyors bőrönd-kézitáska átpakolás, így belekerül pár folyadék is végül a kézipoggyászba (de legalább a bőrönd átment), amiket a biztonsági lány szisztematikusan vág ki a szemétbe. Mindegy, így esett. Elfoglalom a helyem a gépben, és akkor már nagyon sírok. A mellettem ülő ötvenes amerikai nő együttérző pillantásokat vet rám, majd fél órányi keserves zokogásom végighallgatása után úgy dönt, inkább beszédbe elegyedik velem. Reggel 11-kor már Budapest. Nagyon furcsa. És az egész nem indul túl gördülékenyen: az első pár napos Budapest-csomagom tartalmaz egy születésnapi bulit, ahol a születésnaposon kívül nem ismerek senkit, és nem is beszélek végig senkivel, egy napszúrást villamoson történő látás- majd eszméletvesztéssel kísérve, 10 percet a bátyámmal, aki végig ordít valami hülyeség miatt, valamint egy látogatást a rasszista fogorvosomnál, aki nem elég, hogy rosszízű dolgokat töm a számba, és visszarendel még egy alkalomra, de akinek Párizshoz fűződően mindössze egyetlen kommunikálni-valója van: az rossz város, tele van négerekkel.
De aztán kezdenek összeállni a dolgok. Katával ebédelek, délután elmegyek megnézni egy lakást Győzővel, este meg Corvin-terasz a fiúkkal, ott van majdnem mindenki, senki nem változott semmit és akkor megnyugszom.
Ma este meg elmentem futni a Margit-szigetre, és ahogy jöttem ki a hídra és fújt a langyos szél, szemben meg ott volt a kivilágított Vár, Parlament és Lánchíd, akkor meg már azt gondoltam, hogy de kurva nagy mázlim van nekem, hogy ebbe a városba születtem...

Tovább »

most van az...

Most van az, hogy már utálok itt lenni, és még utálok ott lenni. Már haragszom az ittre és még haragszom az ottra. És egy pár órája mintha nem is lennék...

Tovább »

hétvége bretagne-ban

Miután pénteken délután 5-kor lezártam a Tour T1 konferenciatermének tender-dossziéját, és hihetetlen nagy PDF-fájlokat kreáltam belőle, sajnos nem maradt már időm, hogy a fájlok küldhető méretűre csökkentésének problémájával foglalkozzam - ezt a mókát meghagytam a Magas Svájcinak -, felkaptam az utazótáskám, beletömködtem azt a hipertitkos-hiperfontos dossziét, amit majd kedden át kell adnom Mösziő Valode-nak (az atyaúristennek), könnyes szemmel búcsút vettem a Magas Svájcitól (hirtelen tényleg szomorú lettem, hogy nem fogom látni soha többet az életemben), majd leléptem, irány a Gare de Montparnasse, 6 órás TGV Bretagne-ba.
Amikor fölszálltam a vonatra, erős kételyek kezdtek gyötörni, hogy vajon tényleg beszámítható állapotban voltam-e egy hónappal ezelőtt, a vonatjegyek megvásárlásakor, amikor önszántamból úgy határoztam, hogy egy remek Marie-Laure-mentes és Neil-mentes párizsi hétvége helyett, én velük és Marie-Laure egész családjával akarok tölteni két és fél napot.
De mivel közismert tény, hogy Marie-Laure családjából egyedül Marie-Laure elmebeteg, a szülei kifejezetten kedves emberek, a bátyjával meg határozottan nagyon jól kijövök, azonkívül nem voltam még soha Bretagne-ban, és úgy járja, szép vidék az arrafele, szép lassan sikerült ráhagnolni magam az előttem álló napokra.
Este későn érkezett a vonatom Morlaix-be, Monique kijött elém kocsival. Monique Marie-Laure édesanyja, akit mindenki így hív a családban, még a gyerekei is, pedig nem is ez az igazi keresztneve.
A hajlék, ahol a hétvégémet töltöttem, egy tanyán található és három, egymás mellé épített tradícionális breton kőház egybenyitásából adódóan hatalmas. Van benne két óriási konyha, három nappali, három fürdőszoba és öt hálószoba.
Mellette terül el a sokhektáros almafás, a cidrerie-vel, vagyis almabor-gyártó üzemmel, amit Marie-Laure apukája vezet. Ez az a ház, ahol a családfő lakik hétközben. (Itt kell megjegyeznem, hogy a családfő és néha a titkárnője, de csakis karitatív okokból - semmiféle hupákolásra senki nem gondol - lévén szó egy tradícionális breton családról, ahol a szülők 14 éves koruk óta együtt vannak.)
Marie-Laure anyukáját a munkája Quimper-be köti, ő ott tölti a hétköznapjait egy hasonló dimenziókkal rendelkező ingatlanban, ami szintén a család tulajdonában áll. Marie-Laure-nak és Neil-nek pedig van egy három házból álló meseszép kis tanyája, amit jelen pillanatban bérlők laknak. Úgy tűnik, jól megy az almabor-biznic.
A szombat reggel kicsit döcögősen indult, kezdve azzal, hogy nem sikerült kijutnom a szobámból. Ezek a fránya gombkilincsek. Folyton kicsúszott a kezemből, nem tudtam eltekerni. Miután negyed óra dörömbölés után (ez van, ha az embernek saját szintje van) Marie-Laure kiszabadított fogságomból, és a reggelit is baki nélkül abszolváltam, Neil - aki 35 évéből simán letagadhatna 30-at - berángatott a szobájukba, hogy mutasson valamit az interneten. Egy előregyártott ökoházat, amit majd egy Párizs környéki telekre fog felépíteni, ahol élni fognak Marie-Laure-ral, a saját bioenergia- és biotáplálék-szükségleteiket önállóan megtermelve, saját bioszarukkal trágyázva. A bajok ott kezdődtek, hogy Marie-Laure pont abban a pillanatban lépett a szobába, amikor a félliteres kávésbögre teljes tartalma a klaviatúrára és az íróasztalon található papírokra ömlött. Hiába, Neil sohasem a fizikai koordinációs képességeiről volt híres, Marie-Laure-ról meg nyilván tudjuk, hogy egy bögre kávé kiöntése az ő kis univerzumában felér egy apagyilkossággal. Innentől a nap némiképpen el volt baszva, úgy hangulatilag. "Eszi a fene" - ez volt a mondat, amit egész nap nem bírtam kiverni a fejemből, főleg miután kipróbálta Monique újonnan vásárolt, testzsír-százalékot is mérő fürdőszobamérlegét. 44 kiló és 13 % zsír (engem a 30 % - ommal a múltkor megdícsért Mme Bess, a táplálkozás-szakértőm). Eszi a fene. Most már biztos. (A fenét egy kicsi, szőrös, mérges tekintetű lénynek képzelem, aki Marie-Laure-ban lakik is mindent felzabál.)
Végül viszonylag jól telt a nap, igyekezvén a táj szépségeire koncentrálnom. Először megnéztük a cidrerie-t, ahol betekintést nyerhettem az almabor-készítés folyamatába az almaszedéstől egészen az üvegcímkézésig. Aztán irány Morlaix: biopiac (mi más?), palacsintázó, séta a belvárosban, egy XVI. századbeli fachwerk ház megtekintése, átkelés a viadukton, aztán tengerpart, osztriga-vásárlás az osztriga-halászoktól, vizimalom, hortenziahegyek, ahová csak nézek, tengerpart, tarisznyarák-vásárlás a tarisznyarák-halászoktól, tengerpart (hogy unhatták, de én olyan ritkán látom), dolmenek messziről, majd haza. A szegény párák meg még ott fickándoztak a polisztirol dobozban, mikor már forrt a víz. Az a rossz, hogy a tarisznyaráknak kedves tekintete van, és amikor bekerültek a vízbe, semmi másra nem tudtam gondolni, mint a jelenetre az Annie Hall-ból:
" - Csak nem képzeled, hogy élve bedobom őket a forró vízbe?
- Miért, drágám? Ők sem arra számítottak, hogy moziba visszük őket. "
Dióbéllel ijesztgetni nem kellett viszont egyiket sem, szépen lassan mind meglelték végső nyugalmukat a kotyogó piros lábosban. Fura, soha egyetlen állat elfogyasztása nem okozott nekem különösebb skrupulust, mindigis a természet rendjének tekintettem, nyilván az oroszlán sem szenved lelkiismeretfurdalástól egy gazella elejtése után. Most először azonban azt éreztem, hogy meg tudnék lenni tarisznyarák-fogyasztás nélkül, mint ahogy ez remekjól sikerült is 28 éven keresztül. Főleg, hogy egy másfél órás, hatalmas orvosi műszerekre emlékeztető eszközökkel történő kemény harc után egy félmaroknyi, nem túl jellegzetes ízű rákhúst nyerünk. Szombat este végre megérkezett David, Marie-Laure bátyja, akinek nagyon megörültem, és egy rövid időre befutott a nagynéni is, aki a család nagyvilági feketebáránya, akiről mindig negatív felhanggal beszélnek. Amint belépett, hirtelen megtelt élettel a ház, ahogy korát meghazudtoló feszes vádlijain végigszáguldott rajta, pimaszul rövid, virágmintás nyáriruhájában. Bemutatkoztam neki, de mondta, ő már ismer engem, sokat hallott rólam. Próbáltam remélni, hogy Marie-Laure inkább panaszkodva emlegetett (hogy én folyton cipőket vásárolok, festem magam, sok barátom van, későn járok haza - és a többi tulajdonságom, amikről tudom, hogy idegesítik).
A vasárnap remekül telt. Reggeli után az egész család társaságában elmentünk kocsival Roscoff-ba, ahol hajóra szálltunk és átmentünk Ile de Batz szigetére. Ekkor döntöttem el, hogy ott fogok élni nyugdíjas éveimben. Ragyogó napsütésben, friss tengeri szélben ott töltöttük az egész napot. Ettünk kagylót, sétáltunk nagyokat, körbe a szigeten, a tengerparton, és voltunk arborétumban. Koraeste hazatértünk a rezidenciára, ahol újabb bőséges vacsorában volt részem, majd ismét felkerekedtünk, hogy lemenjünk tüzijátékot nézni a kikötőbe, a július 14-i ünnepség előestéjére. A kikötőben felállított színpadon ugráló, rock-slágereket utánzó angolszász amatőr banda hamis szólamaira dideregtünk még egy sort, majd éjfél körül hazamentünk. Hétfő reggel Monique kivitt a pályaudvarra, én meg fölszálltam a vonatra, hogy menjek egyenesen Sandrine barbekjú-partijára Poissy-ba, és hogy elkészítsem a hétvége mérlegét: plusz két pirospozsga (nyilván nincs ilyen főnév) a tengeri levegőtől és a napfénytől, plusz kétszáz fénykép a tengerről, mínusz egy jónagy darab a fogtömésemből, amit osztrigaevés közben vesztettem el.

Tovább »

két hét a magas svájcival

Még nem beszéltem az én kis hétköznapi szimbiózusomról a Magas Svájcival.
A Magas Svájcival ketten ültünk egy szobában két héten keresztül, amennyiben szobának nevezhetjük az építkezéses konténer egyik helyiségét.
A Magas Svájci egy általános koordinátarendszerben roppant elviselhetetlen alak. Ez már abból is következik, hogy svájci. Német svájci, ráadásképp. (Nagyon toleráns és liberális világképembe két darab faji előítélet fér bele - mégpedig, hogy minden svájci rossz fej és, hogy minden finn jó arc. Ezen kijelentések elég reprezentatív, empírikus alapokon nyugszanak - de erről majd máskor.)
Szóval emellett a Magas Svájci mellett két hétnél tovább nem marad meg egy titkárnő sem, és én ezt a Magas Svájcit egész megkedveltem a végére. Eltekintve egy-két idegesítő tulajdonságától, hogy nem érti a viccet, hogy nem mindig beszél érthetően és hogy egész nap láthatatlan hámlásokat tépeget magáról (tép, megnéz, pöcköl, hátradob), állíthatom, hogy ő volt eddigi életem legjobb főnöke. És a legkövetelőbb is. De ez nem is zavart, mert ha - az eddigi gyakorlattal ellentétben - tőlem valaki nem azt követeli, hogy azért maradjak bent este 8-ig, hogy kétezer párhuzamos vonalat húzzak egymás mellé, hanem azért, hogy ellenőrizzem a befejező munkálatok minőségét, tervezzek meg bútorokat teljesen egyedül a konferenciaterembe, találjak ki részleteket, hívjak föl gyártókat, beszéljek meg velük időpontot, tárgyaljak, válasszak színmintát, stb, akkor az teljesen más. Akkor maradok akár éjfélig is.
Hát így telt az elmúlt két hetem, rengeteget dolgoztam, de életemben először nélkülözhetetlennek, hatékonynak és megbecsültnek éreztem magam. Aztán pénteken befejeztem a konferenciaterem dossziéját, a Magas Svájci szombattól szabadságon szeptemberig, a terem kivitelezése meg majd szeptemberben kezdődik. Szóval, bezár a bazár, vissza kell térnem az irodába arra a két hétre, ami még maradt a szerződésemből. Péntek délután hívott Josephine, a háeres:
- Szia, azok a pletykák járnak az irodában, hogy saját elhatározásodból itthagysz minket, és nem hagyod meg nekünk azt az élvezetet, hogy mi rúgjunk ki.
Ezt az utolsó félmondatot persze nem mondta, csak gondolta. Mivel mostanában senkinek nem hosszabbítják meg a szerződését, én meg tudom jól, hogy semmi erőfeszítést nem tettem azért, hogy az enyémet igen, a legjobb döntés, amit csak hozhattam, az volt, hogy önszántamból álljak fel.
Az, hogy utána hazamegyek Magyarországra, az egy másik hosszas tépelődés eredményeként született...

Tovább »

biolány

A lakótársam csak és kizárólag bio élelmiszereket vásárol és fogyaszt. Délután hazajön a munkából, elővesz egy csomag bio fehérkenyeret, megken egy szeletet vastagon bio vajjal, ráküld egy hatalmas adag bio mogyoróvajat, a tetejébe pedig egy jelentős mennyiségű bio áfonyalekvárt. Miután ebből megevett két nagy szeletet, beül a tévé elé egy tábla bio csokoládéval és egy zacskó bio csipsszel, és föl sem áll onnan lefekvésig, valamint a tábla bio csokoládé és a zacskó biocsipsz maradéktalan elfogyasztásáig.
Még szerencse, hogy nekem semmi késztetésem arra, hogy ilyen egészséges bio életet éljek.
A lakótársam nem eszik húst. Nem azért, mert nem szereti, vagy mert sajnálja az állatokat, hanem mert példának okáért 1 db szarvasmarha tenyésztésének energiaszükséglete rengeteg egységet von el feleslegesen kicsiny bolygónk energiaforrásaiból. Nemrégiben hazaállított egy légszűrő berendezéssel, amiről azt kell tudni, hogy: 1 - rohadt drága volt, 2 - akkora helyet foglal, mint egy közepes méretű olajradiátor, 3 - bekapcsolt állapotban olyan hangja van, mint egy negyven éves Eta porszívónak. Így aztán csak olyankor kapcsolja be, amikor senki nincs a lakásban. Ez naponta körülbelül tíz és fél órát jelent. Tíz és fél órán keresztül irdatlan mennyiségű elektromos áramot fogyaszt, a lakásban pedig sosem volt rossz a levegő, de változás semmiképpen sem észlelhető. Legszívesebben kivágnám az ablakon az egészet. Még jó, hogy nem én verem a mellem a Föld energiakészlete iránti aggodalmam miatt.

Tovább »

ostoba emberek innen-onnan

Ostoba emberek persze minden országban vannak. Itt például vannak külvárosi fiatalok, akik, miután rendőrök megkergettek velük azonos bőrszínű külvárosi fiatalokat, úgy gondolják, hogy ez bosszút érdemel, ezért tákolnak pár molotov-koktélt, felkapnak botokat és maradva a kis külvárosukban, szétgyalják a saját külvárosi kisboltjukat és pékségüket. Ezek után hetekig nem esznek kenyeret az ostobák, mert a saját külvárosi pékségük szét lett verve saját maguk által. Ez van.
Csakhogy itt az ostobaságot nem próbálja egy politikai erő sem hatalommá kovácsolni. Ma véletlenül végignéztem pár magyar internetes sajtóorgánum videóanyagát a tegnapi dobálózásokról. Az ostoba magyar ember - akit piros-fehér sávok alá vontak - sokkal ijesztőbb, mint az itteni ostoba ember. Mert neki meg lett mondva, hogy most oda kell menni, ugyanis a homoszexuálisokat nem szeretjük. Nyilván, ha azt mondták volna nekik, hogy a Nobel-díjas atomfizikusokat nem szeretjük, akkor azokat dobálnák, még ha nehezebb is skandálni azt, hogy "mocs-kos-nobeldíjasatomfizikusok", mint azt, hogy "mocs-kos-buzik".
Miért érzem azt, hogy a magyarországi szélsőjobboldali állapotokhoz képest a Le Pen vezette francia Nemzeti Front egy úriemberekből álló golfklub?
A kedves honfitársak tegnap nem csináltak nekem túl nagy kedvet ahhoz, hogy hazamenjek.

Tovább »

újra képek

Tettem fel képeket a két héttel ezelőtti strasbourg-i hétvégéről ide .

Tovább »

-


http://rss.peszter.blogter.hu/