utolsó
- 2008-09-03 13:41:06 | peszter | (hozzászólások: 23)
a pingpong
Vasárnap úgy pingpongoztunk a parkban, hogy minden annyira jó volt.
A nevetések, a lombokon átszűrődő napsütés, a meccslabdák, a
gondtalanság.
a starbucks
Koraeste még elszaladtam a St-Lazare-hoz inni egy turmixot
Camille-jal, egy volt koléganőmmel, aki nem tudott előző nap
eljönni a búcsúbulimra, de még látni akart, mielőtt eljövök.
a vasárnap este
Este csak arra volt szükségem, hogy feküdjek a kanapén, bámuljak ki
a fejemből és Marie-Laure-ral töltsek egy kis időt. Coldcase-t
néztünk a TF2-n.
a hétfő reggel
Nyolckor idegesen pattantam ki az ágyból, mert hirtelen eszembe
jutott, hogy a bőröndöm térfogata talán nem kompatibilis a
szobámban még fellelhető dolgok össztérfogatával. Idegesen
bedobáltam a táskába az első kezem ügyébe kerülő tárgyakat. Amikor
nagy nehezen bezártam a bőröndöt és körülnéztem a szobában,
szomorúan konstatáltam, hogy a tárgyak nyolcvan százaléka továbbra
is a bőröndön kívül helyezkedik el és kajánul vigyorog rám.
Könnyeimmel küzködve álltam pizsamában, izzadtan a szoba
közepén.
- Istenem, mit csináljak?
Ebben a pillanatban megmordult a telefonom az asztalon, isten
ezúttal sms-t küldött:
"hajnalban elindultam kocsival parizs fele, remelem estere odaerek
:-) bocs, hogy derult egbol, ha nem ersz ra, semmi gond! ha latom
mar hogy lesz, jelentkezem! spaceboy"
Így esett, hogy Bandi barátom bezuhant az utolsó Párizsban töltött
napomba, a cuccaim pedig mind bekerülhettek a csomagtartójába.
a hétfő délután
A csomag-gond megoldódása után részt vettem még az utolsó párizsi
programjaimon. Elmentünk sétahajókázni a Canal St. Martin-re,
aminek egyetlen érdekessége, hogy tizenkettő darab zsilip tagolja a
szintkülönbségek miatt, és a hajóút első ki- be- zsilipelése irtó
izgi, viszont az utolsó tizenegy halál unalmas.
a hétfő este
Voltam színházban, hogy magamba szívjam Párizs utolsó, hozzám
intézett kultúrleheleteit. Na most, ez pont nem sikerült. A darabot
viccesnek szánták. Sőt, nagyon viccesnek. Rajtam kívül a nézőtéren
mindenki értékelte is ezt, ennek hatalmas nevetésekkel hangot adva.
Az estémet, és egyben párizsi tartózkodásomat azzal a konklúzióval
kellett zárnom, hogy elfogadom én, hogy a franciáknak van humoruk,
csak nem szeretem azt. Ezt a megjegyzésemet a darab szerzője is
hallotta, és úgy tűnt, nem értékeli igazán.
Színház után rohantam az Etoile-hoz, hogy felszedjem Bandit. A
Diadalív alatt volt megbeszélve, de mire kikötöttem a tér szélén a
biciklim, észrevett és elindult felém nagy mackó-lépteivel,
nagyjából szarva a körforgalomra és arra a párszáz dudálva fékező
autóra, amik előtt kimérten sétált át. Boldogan ugrottunk egymás
karjába.
- Milyen volt a színház?
- Kánkán, bazmeg - és olyan jó volt, hogy nem kellett többet
mondani, ebből a két szóból értett mindent.
Azt kicsit kihagytam a számításból, hogy két egészen más típusú
járművel vagyunk. Vicces volt a hazaút. Éjfél volt, az utcák már
kihaltak, én biciklin, ő meg lassan gurul mellettem a kocsijával, a
lámpáknál jókat nevetünk.
a kedd
Miközben Bandi a várost járta egyedül, én fölültem a biciklimre,
hogy jól elintézzek mindent. Miután végeztem a postán, elmentem,
hogy még utoljára Fannyval és Amandával ebédeljek.
Hideg volt. A szél a faleveleket nagy hordákban fújta felém.
Hamarabb odaértem. Volt még tíz percem. Leültem egy padra,
dideregtem és próbáltam összehúzni magamon az összehúzhatatlant.
Semmi nem vallt semmire. Éreztem, hogy itt már nincs dolgom, a szél
is csak úgy megszokásból, már az ágyneműmet is lehúztam. Fannyékkal
úgy fogok ebédelni, mint egy átlagos kedden, hogy úgy búcsúzzunk
el, hogy majd legközelebb.
Így is lett persze. Mint egy átlagos kedd. Csak a Philippe Auguste
metrómegállónál - ameddig együtt mentünk Amandával - éreztem a
mondvacsináltságot az átlagos keddségben. Rettenetesen szürke és
hideg volt minden, kifelejtették a színeket, és legszívesebben
bőgve a nyakába ugrottam volna, hogy hát nem érted? Elmegyek. De
végül mosolyogva csak annyit mondtunk, hogy majd legközelebb, ő meg
eltűnt a metróban.
Aztán elmentem bedobni egy fontos papírt Isabelle postaládájába.
Tekertem végig a Bassin de la Villette partján és tagadhatatlanul
ősz volt. Jobbra a víz, balra a murván petangue-ozó bácsik, alattam
a macskakő, a levegőben kavargó falevelek; azon pillanatok egyike,
amelyeket az ember próbál egy életre a fejébe vésni, kockáról
kockára, hogy majd lássa mindig, ha szépet akar.
Leadtam még egy nagy zacskó fűszert és konyhai szárazkészítményt
Évinek. Kaptam cserébe egy nagy ölelést és nem voltunk túl
boldogok. Aztán elvittem még egy nagy zsák kiselejtezett ruhát a
Vörös Keresztbe, a biciklimet Fannyhoz, kitakarítottam, csináltam
szendvicset az útra és este még ittunk egy pohár bort a
L'Entracte Café-ban Marie-Laure-ral, Neillel, Fannyval és
Aurélievel.
a haza
Reggel korán keltem. Bandi kivitt kocsival a repülőtérre.
Száguldottunk át az ébredő, álmos Párizson.
A Concorde tér teljesen üres volt, csak a miénk a nyolc sáv
felfestés nélkül, a rádióból szólt az Over the Rainbow.
Jó volt, hogy lehetett nevetni olyanokon, hogy "nézd, Robert de
Niro!" és "pocakos úr megérkezett", mert így legalább nem kellett
sírni.
Pedig tudtam volna.
Hát ennyi volt.
Párizs.
Meg a blog.
